Egyszer volt, hol nem volt egy hercegnő, aki be volt zárva saját félelmei, szorongásai, szokásai börtönébe. Gyakran kiszökött éjszaka feketébe öltözve, gondosan lefátyolozva magát, hogy senki ne ismerhesse fel. Álcázta magát, mert nem mutathatta a valós arcát , félt, hogy mi lesz ha kiderül, hogy ő egy hercegnő, szerette volna ha úgy bánnak vele, mint egy közemberrel, de tudta ha tudják kicsoda ez nem fog megtörténni. Így álruhában élve az életet: a nappalait magányosan töltötte és csak éjjel élt igazán a fátylai rejtekében.
Egyszer ült a tornyában az erdő közepén és a tükör előtt fésülgette hatalmas szőke hajkoronáját. Sírt és hangosan átkozta magát, hogy gyáva, hogy nem mer megszökni innen, hogy örökké magányban kell élnie. Arra járt egy vadász, meghallva sírását, nem kérdezett, nem kopogtatott és felmászott a tornyába, nem kért engedélyt a belépésre. A hercegnő először megijedt, hiszen a fátyol nem volt rajta, védtelen volt és sebezhető. De a vadász mellé lépett, megsimogatta az arcát, felemelte a székről és megcsókolta. Először felháborodott. Mégis mit képzel magáról ez az idegen, ez a vadász, ez a közember? De a vadász csak csókolta, nem engedte elhúzódni, csak ölelte, csókolta szorosan. A hercegnő megadta magát és amikor a vadász abbahagyta a csókot, ő már csak egyre vágyott: folytatni. De a vadász elment. Megint egyedül hagyta őt és napokba tellett amikor újra megjelent. A hercegnő visszavárta, már nem szökött ki az éjszakába, csak várta magányos tornyában, hogy újra megjelenjen. Megjelent, újra csókolta, simogatta és megint eltűnt. Ez így ment hónapokon keresztül, egy idő után a hercegnő már csak sírással töltötte idejét, annyira akarta, hogy megjelenjen, hogy ne menjen el vagy ha elmegy, akkor vigye magával. Úgy érezte, inkább lenne rabszolga a vadász mellett, mint hercegnő magányosan a toronyban. De a vadász nem is maradt, nem is vitte magával, csak ígért és ígért. És egyszer csak sok lett a betartatlan ígéretekből, a hercegnő legközelebb könnyei fátylán át küldte el a vadászt, aki most már hiába próbálta csókjaival elbűvölni a hercegnőt, ő csak sírt és kérte, hogy menjen el.
Ezután az élet visszatért a rendes kerékvágásába, a hercegnő esténként kiszökött a tornyából, fátylaiban és elkezdte keresni azt, aki úgy tud csókolni, mint a vadász. Amikor úgy érezte, ez nem lehetséges, de talált valakit aki más volt ugyan de kellemes volt a csókja, megpróbálkozott azzal, hogy beenged a tornyába egy földnélküli lovagot. A lovag amikor rájött, hogy ő igazi, gyönyörűséges hercegnő térdre borult előtte és nem csókolta többé. Nekiadta a szívét és csak csodálni akarta, nem ember volt már számára, hanem hercegnő, akit szolgálni, kényeztetni kell. Először a hercegnő úgy döntött nem küldi el, mert jó volt a társasága, társa lett a magányban. Alvás közben hallgathatta a lélegzését, napközben szerenádokat adott neki, a hercegnő boldog volt a lovaggal egy idő után, csak egy valami hiányzott: a csók. Egy éjjel, amikor a lovag aludt, a hercegnő neszeket hallott az ablak felől, kiszállt az ágyából, odament az ablakhoz. Először a csillagokat és a holdat nézte amely megvilágította az erdőt, majd amikor lefele pillantott és meglátta a vadászt. Sikolthatott volna, hisz a lovag békésen aludt a szalmazsákon. De nem tette, akart egy csókot, csak egyet. Pedig tudhatta volna egyetlen csókkal nem éri be, egész éjjel csókolóztak és hajnalban a hercegnő félretéve minden büszkeségét arra kérte, sőt könyörgött neki, hogy maradjon vele, elküldi a lovagot, csak maradjon vele, csak csókolja így minden reggel és minden éjjel vagy ha nem hát csak vigye magával bárhová is megy. De a vadász hajthatatlan volt, megmondta ő visszajön, csak várjon a hercegnő türelmesen és időről időre visszatér. Ő túl szabad lélek, nem tudna élni egy toronyban.Az útja veszélyes, nem tehet ki egy hercegnőt ennek. A hercegnő kért tőle még egy csókot, majd útjára engedte és arra kérte soha, de soha többet ne térjen vissza és a biztonság kedvéért rácsot rakatott az ablakra, de a szívére nem tudott.
Már nem volt olyan kellemes a lovaggal, attól, hogy megkapta csak még jobban hiányzott a csók. Ezért elküldte, a lovag sírt, könyörgött, csak hagy maradhasson a közelében, csak hadd szolgálhassa a legutolsó szolgájaként, de ettől csak még kevésbé lett vonzó a hercegnő szemében, kidobatta a toronyból. De a lovag sokáig visszajárt virágot, édességet hagyott a küszöbön és szerenádokat adott. De a hercegnő szeme már nem tekintett le rá. Újra elővette a régi fátylat és éjszakánként a város felé vette az irányt. Sok embert megismert, de egyik sem csókolt úgy. Egyszer-egyszer éjjel mikor szakadt az eső és villámok vágtak járatot az égben a hercegnő nem ment be a városba. Ilyenkor ha kitekintett az ablakon a villámok fényében meglátta a vadászt, gyakran egymás szemébe néztek, de soha többé nem hívta fel a toronyba és miután megvolt a rács az ablakon a vadász sem jöhetett magától. Ilyenkor megint sírt a hercegnő, de erős volt és nem engedett neki, akármennyire is vonzotta az a szempár, az a száj.
Egy szép napon a hercegnő beszökött a városba és egy férfi akivel egyszer csókolózott és amikor nagyon magányos volt beszélgetett vele, persze ügyelve hogy a fátyol ne csússzon félre, mutatott neki valakit. Egy herceget. A hercegnő meglátva őt kissé szkeptikus volt, nem hitte, hogy léteznek igazi hercegek. A herceg odajött hozzá és beszélgetni kezdtek, aztán hazakísérte. A hercegnő felhívta a toronyba és egy idő után csókolózni kezdtek. Elmondta, hogy ő kicsoda, de a herceg nem félt megcsókolni. A hercegnő boldog volt. A herceg gyakran feljárt hozzá a toronyba, minden estét ott töltött vele és csak nappal tűnt el, hogy figyeljen a birtokaira, az embereire.
Egy nap úgy döntöttek ott hagyják a magányos tornyot az erdőben és a herceg városi palotájába költöznek. És a csókok, ahogy telt az idő, ahogy egyre többet gyakorolták egyre jobbak lettek. A hercegnő boldog volt, de tudta a vadász még mindig odalopakodik éjszakánként és ugyan néha vágyódott utána, csak hogy láthassa, de a herceg mellett félre tudta tenni a fekete fátylat, előtte is és szép lassan az egész világ előtt. Amikor ő fogta a kezét fátyol nélkül tudott megjelenni az emberek előtt. Boldoggá tette, elhalmozta minden földi jóval és gyakran egész éjjel ölelte és csókolta. Majd egy nap megkérte a kezét, megkérte, hogy legyen a társa egy egész életre és amikor ez megtörtént a hercegnő még kevesebbet gondolt a vadászra, de soha sem felejti el, mert ő az aki megmutatta milyen édes tud lenni a csók, ha ő nincs sosem találja meg a herceg és ő sosem tud méltó párja lenni. A herceg és a hercegnő összeházasodtak, világra szóló lakodalmat tartottak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak…
.jpg)
